Hogy nem hiányzott-e a zene? Dehogynem! De egy ínhüvelygyulladás miatt még egyetemista koromban feladtam a reményt, hogy valaha is újra zongorázhatok. Kínomban megpróbálkoztam a gitározással, sőt az írással is, de valahogy egyik sem volt az igazi. Aztán 2018-ban, „az emberélet útjának felén” úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, én újra zongorázni fogok! És nem bántam meg. Az életemben azóta még fontosabb lett a zene. Szerencsére eddig a kezem is jól bírja. Tavaly pedig az ötvenedik születésnapomra a feleségem szervezett nekem egy zongorakoncertet, ahol kipróbálhattam, mi lett volna ha…

A jóindulatú közönség pozitív visszajelzésein felbuzdulva úgy határoztam, nem állok meg itt. Továbbra is szorgalmasan veszem a zongoraórákat és készülök formális képzés keretein belül is folytatni zenei tanulmányaimat, időnként pedig újabb zongoraesteket adok, ahol egy-egy érdekes történettel vagy élménnyel fűszerezve játszom az érdeklődőknek, és igyekszem a magam módján népszerűsíteni a komolyzenét elsősorban azok körében, akik eddig azt hitték, az ilyesmit csak azok élvezhetik, akik éveken át tanulták, vagy ennek szentelték az egész életüket. S mivel ők nem tartoznak közéjük, attól félnek, hogy nem értik, vagy tőlük távol áll ez a világ, de valamiért most mégis úgy döntöttek, adnak neki egy esélyt…

Mert soha nem késő. Én már csak tudom…