– Láma, mi az a múlandóság? – kérdi a „Kis Buddha” című film egyik jelenetében Jesse, a kisfiú Norbu lámától, aki körülnéz Katmandu főterén, a kamera követi tekintetét, és látjuk, ahogy a nagy sztúpa felett már sötétedik, a téren fáklyák gyúlnak, halljuk, ahogy a zarándokok kántálnak és forgatják az imamalmokat… Indiai zene szól, szitár kíséri egy nő énekét, akinek a hangjából mélységes szomorúság árad… És a láma válaszol:
– Ez a sok-sok ember itt… mi mindnyájan… sőt, mindenki, aki jelenleg a világon él… száz év múlva… halott lesz… Ez a múlandóság.
A buddhista lámának persze könnyű elfogadnia az elmúlást, hiszen ő tudja, hogy van reinkarnáció, tudja, hogy a lélek úgy veti le magáról a megfáradt testet, ahogy mi dobjuk este a szennyes kosárba a koszos ruhát.
A mi kultúránk más. Mi nem érünk rá álmodozni. Dolgozunk, vállalkozunk, újrakezdünk, tanulunk, fejlődünk, listákat és bakancslistákat írunk, melyeken ki kell pipálni mindent, különben elvesztegettük az életünket.
A buddhisták úgy hívják: szamszára. Létforgatag. Mi úgy hívjuk: pörgés.
Amikor megszólal a zongora, a pörgés lelassul, leáll… Elcsendesedik a lélek, s eltűnődhetünk régi emlékeken, hangulatokon, egy-egy verssoron, belső világunk csodáin.
Ilyen őszi merengésre hívom most a tisztelt közönséget. Mesélek szomorú-vidám történeteket zeneszerzőkről, a zenéről, és önmagamról… És felcsendülnek a párizsi mesterek művei a zonográn…
